Mesevilág és sok minden más
Egy anya nem tud gyerekének fizikai jóérzést adni, ha õ maga nem érzi azt.
Élt egyszer az erdőben egy medve meg
egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak.
Mindkettőnek külön-külön már egy ideje az forgott az eszében, jó volna
ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé.
Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal.
Azt mondja a medve:
- Jó reggelt, farkas koma!
Válaszol a farkas:
- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.
Mire a medve:
- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?
Azt mondja a farkas:
- Ne is kérdezd! Baj?! Volt is, maradt is belőle.
Erre a medve:
- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.
Sóhajt a farkas:
- Az is baj, de más is.
A medve csak most nézi meg a farkast:
Azt mondja:
- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?
Legyint a farkas:
- Atyámfiával? Az emberrel!
Mosolyog a medve:
- Csak az emberrel?
Elámul ezen a farkas:
- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!
Gyanút fog a medve:
- Hát hogy s mint történt?
Szétnéz a farkas:
- Elmondhatom! Nem bírtam már az
éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt
vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat
a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az
ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának
neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig
tudtam elvánszorogni idáig.
Hitetlenkedik a medve:
- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!
Mire a farkas:
- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!
Kihúzza magát büszkén a medve:
- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt.
Azt mondja lesajnálón a farkas:
- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!
- Én tudom! - mondja önhitten a medve. - Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!
- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.
Fölfortyan a medve:
- Fogadjunk!
Nyújtja lábát a farkas:
- Fogadjunk! De mibe?
- Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve.
Ebben maradtak.
Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni.
Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek.
Kérdezi a medve:
- Ez az ember?
Mondja a farkas:
- Ez még nem. Ez csak lesz.
Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus.
Kérdezi a medve a farkastól:
- Hát ez ember?
Feleli oktatón a farkas:
- Ez csak volt!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske.
Kérdezi a medve:
- De ez csak ember már?
Feleli mindentudóan a farkas:
- Ez csak társa az embernek!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.
Kérdezi a medve:
- Hát ez már ember?
Feleli suttogva neki a farkas:
- Ez már az!
De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott.
A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába.
Meglátja a huszár a medvét, megköpi a
markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a
kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének! Olyan ügyesen forgolódott
a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a
medve, megfordult és - uzsgyi! - nem nézte, hol az út, futott tökön,
paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe.
Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas.
Azt mondja a farkas:
- No, medve koma, megkapom-e a nyulat?
Feleli neki kedvetlenül a medve:
- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!
Mire a farkas:
- Hát hogy s mint történt, medve koma?
Mondja megokosodva a medve:
- Elmondom! Világéletemben nem láttam
olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az
országúton, mentem neki morogva, üvöltve, de ő - hát ő már messziről
rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még
hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá,
előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan
ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már
én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz
elfutottam!
Volt két mostohatestvér. Az egyiket
hívták nagy Kolozsnak, a másikat hívták kis Kolozsnak. Nem egyformán
örököltek az apjuk halála után. Az egyik gazdag lett, a másik szegény.
Nagy Kolozsnak lett négy lova, kis Kolozsnak meg csak egy lett. Azzal kellett volna szántania.
Két szomszédos falunak volt ott náluk
egy temploma; vagyis az egyik falu népe a másik faluba járt templomba.
A templomba igyekvőknek épp kis Kolozs földje mellett kellett
elmenniök. Kis Kolozs szégyellte hogy neki az apjuk örökségéből csak
egy ló jutott. Kölcsönkérte a bátyja négy lovát. De az csak vasárnapra
adta oda. Így kis Kolozs vasárnap szántott, és hogy az emberek ne
tudják meg a szegénységét, így biztatta az eke elé fogott lovakat:
- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!
Nagy Kolozsnak fülébe jutott a dolog. Magához hívatta kis Kolozst, és nagy dölyfösen ezt mondta neki:
- Mit hallok?! Ne merd többet azt
mondani, hogy Gyí, szép öt lovam Még azt találják hinni, hogy mind az
öt a tied. Hanem azt mondd:
Gyí, szép egy lovam! Mert neked csak egy van.
Kis Kolozs hallgatott, de a parancsra mégsem adott, hanem a következő vasárnap megint csak úgy biztatta a lovakat:
- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!
Nagy Kolozs éktelenül megharagudott,
mikor ez is a fülébe jutott. Kirohant a mezőre, kikapta kis Kolozs
kezéből az ösztökét, s agyonütötte vele kis Kolozsnak azt az egy lovát.
Búsult erősen kis Kolozs, de hát mit
tehetett. Gondolta, legalább a nyele maradjon meg a veszett fejszének,
s ott helyben megnyúzta a lovát. Otthon megszárította a bőrt,
összehajtotta, zsákba tette, fölvetette a vállára, s elballagott vele a
másik város felé. Gondolta, csak adnak valami pénzt érte. Mikor odaért
a szélső házhoz, épp ráesteledett.
Benézett a ház ablakán, mert abban
volt, hogy aznap már úgysem tud mihez kezdeni a városban, meghál tehát
itt, ha kap éjjeli szállást. De mit lát, ahogy benéz? Azt, hogy van már
ott vendég. Mégpedig a gazda távollétében. A gazda felesége látott
vacsorára minden jóval egy deli szál katonát.
Kis Kolozs így nem is szólt be az
ablakon, tudta, hogy ő itt már úgysem kap szállást. De mivel mégiscsak
tető alatt akarta tölteni az éjszakát, szépen bemászott a kapun,
fölkapaszkodott a háztetőre, a háztetőről meg a padláslyukon át
beereszkedett a padlásra.
Ahogy elhelyezkedik, hangokat hall. A
padlás rosszul volt sározva, a mestergerenda mellett le lehetett látni
a szobába. Kis Kolozs lenéz, s töröl egyet a száján. Azt látja, hogy az
asztal lent teli van süteménnyel, sült hússal; még egy nagy üveg bor is
van rajta.
A vendég épp evéshez készülődött, amikor egyszer csak valaki megzörgeti a kaput, s azt kiabálja be, hogy:
- Asszony, nyisd ki a kaput!
Az asszony megijedt, azt mondja a katonának:
- Az uram! Bújj ebbe a nagy ruhásládába!
A katona gyorsan belebújt a ládába, az
asszony meg a bort eltette a sifon háta mögé, a süteményt meg a sült
húst pedig berakta a kemencébe. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput.
A gazda behajtott, kifogta a lovakat,
bement a szobába. Ahogy ment befelé, föltekint a padlásra, a lyukon át
ő is föllát. Látja, hogy egy ember van ott összehúzódva, fölkiált hozzá:
- Ki vagy te ott a padláson?
Kis Kolozs töpreng egy kicsit, de aztán mégis megszólal:
- Én vagyok, egy szegény vándorló!
- Hát gyere le, ide a szobába!
Kis Kolozs szót fogadott, lement szépen
a szobába, vitte magával a zsákban a lóbőrt, s leült. Azt mondja akkor
az ember az asszonynak:
- Hozzál egy kis vacsorát! Jót főztél-e?
Azt mondja erre az asszony:
- Nem főztem én, nem tudtam, hogy hazajön kend. Hanem van egy kis kenyér, fokhagyma meg vöröshagyma.
Az asszony odavitte a kenyeret meg
fokhagymát meg a vöröshagymát az asztalra. A gazda kis Kolozst is
meghívta vacsorára. Kis Kolozs nem is uraltatta magát, elfogadta, mert
nagyon éhes volt.
Eszik a kenyeret, harapják a hagymát, nyelnek nagy szárazakat. Egyszer csak a gazda ezt kérdezi kis Kolozstól:
- Hát ebben a zsákban mi van?
- Ebben a jövendőmondó és mindentudó szerkezet van - feleli kis Kolozs.
- Miféle mindentudó szerkezet? - kérdi a gazda.
- Afféle - feleli kis Kolozs -, hogy az mindent megmond, ami csak van vagy lesz a világon.
Azt kérdezi erre a gazda:
- És tudna az a szerkezet most is mondani valamit?
- Már mért ne tudna - mondja kis
Kolozs, és rögtön megnyomja a zsákot. A nyomásra a zsákban összeszorult
a lóbőr, és közben meg nyikordult.
- Máris mondott valamit - mondta kis Kolozs.
- Mit mondott? Én nem értem! - mondta az ember.
Felelt neki nagy fontoskodva kis Kolozs:
- Nem is érti ezt mindenki. Ennek a zsáknak a hangját csak a gazdája érti. Csak annak tesz jelentést.
- És most mit jelentett?
- Most azt jelentette, hogy ebben a kemencében itt sült hús meg sütemény van.
Elcsodálkozik az ember, de aztán csak odaszól az asszonynak:
- Nézd meg, asszony, hátha igaz!
Az asszony szó nélkül kiszaladt,
kinyitotta a kemenceajtót, kiszedte a húst meg a süteményt, behozta,
odarakta az asztalra. A két éhes ember jóízűen nekilátott. De az ember
nem állhatta szó nélkül, azt mondja egy kis idő múlva:
- Nyomja már meg még egyszer, hátha megint jövendöl valamit.
- Az lehetséges - mondta kis Kolozs, és nyomott megint a zsákon. A zsákban a lóbőr megint jót nyikordult.
- No, mit jövendölt? - kérdezi a gazda.
Felel megint ünnepélyesen kis Kolozs:
- Most azt jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött egy jó nagy üveg bor!
Az ember most már kevésbé hitetlenkedett. Jókedvűen szólt oda az asszonynak:
- Eredj, hé! Nézd meg, hátha igaz! Nagyon jólesnék egy kis bor erre a sült húsra meg süteményre.
Az asszony odaugrott a sifon mögé,
kihúzott egy nagy üveg bort, odatette az asztalra. Jóízűen iszogattak.
A gazdának vidám kedve kerekedett. Nem volt már semmire se szüksége, de
azért csak odaszólt kis Kolozsnak:
- Nyomja meg kend megint! Mit jövendöl harmadszor?
Kis Kolozs megnyomta a zsákot, megnyikordult a lóbőr. Kis Kolozs csodálkozó arcot vágott. Kérdi izgatottan az ember:
- Most mit jelentett?
- Most azt jelentette - feleli kis Kolozs -, hogy gonosz van a ruhásládában.
Fölugrott erre a gazda, fölnyitja
rögtön a láda tetejét. Beletekint, s a katona csákóját, forgóját,
kardját, sarkantyúját megpillantva, csak azt látja hogy valami iszonyú
fényes, karmos, szőrös teremtés van benne. Lecsukta hamar a ládát,
leszögezte, s hogy ki ne jöjjön az az ördögi valaki, rá is ült. Úgy
kérdezte meg kis Kolozst, nem adná el neki azt a mindentudó zsákot.
- Odaadom én, három véka aranyért! - mondta kis Kolozs.
- Jól van, megadom a három véka aranyat
- mondta az ember ráadásul ezt a ládát is odaadom! Sőt még azért külön
kocsit, lovat kapsz, ha elviszed innen, azzal a gonosszal együtt, aki
benne van.
Megalkudtak, lefeküdtek. Reggel, ahogy
fölkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat. Aztán az ember
befogott. Kocsira tették a nagy ruhásládát a gonosszal együtt. Kis
Kolozs vígan hajtott hazafelé, közben jókedvében így dudorászott:
- Belevetem ezt a gonoszt a Tiszába!
Hallgatott eddig a katona a ládában, de most megszólalt ugyancsak:
- Ne vigyél a Tiszába! Adok inkább én is három véka aranyat! Vigyél érte az apám házába!
- Azt se tudom, hol lakik az apád - szólt hátra kis Kolozs. - Nyilván a pokolban.
- Ördögöt a pokolban! - mondta a katona. - Itt lakik a harmadik faluban! Nem vagyok én ördög! Katona vagyok.
Kis Kolozs odahajtott, megtalálta a
katona apjának a házát, beállt az udvarba. Ott a katonát kieresztette a
ládából, az meg kimérte neki a három véka aranyat. Ezután kis Kolozs
hazafelé fordította a kocsirudat és szépen hazakocogott a hat véka
arannyal.
Ahogy hazaért, a legnagyobb fiát mindjárt magához szólította:
- Eredj el, fiam, nagy Kolozs bátyádhoz, kérd el a felöntőt. Mérnivalónk van.
A gyerek elszaladt, s mondja gyorsan nagy Kolozsnak:
- Nagy Kolozs bácsi, apám kéreti, adja kölcsön a felöntő sajtárt!
Kérdezi nagy Kolozs:
- Mit akar apád a felöntővel?
Mondja a gyerek:
- Eladta a lóbőrt, egy kocsi aranyat hozott.
Nagy Kolozs maga kereste elő a
felöntőt, maga vitte el kis Kolozshoz. Megmérték együtt az aranyat,
tizenkét felöntő! Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozst:
- Ezt mind a lóbőrért kaptad?
- Azért kaptam! - mondja kis Kolozs.
Nagy Kolozs hazament, elgondolkozott.
Agyonütötte mind a négy lovát, bőrüket szekérre rakta, s elvitte ő is a
másik városba, árulni. A kereskedők megígérték a bőr tisztességes árát,
de nagy Kolozs nem adta alább, mint kis Kolozs. Azt mondta:
- Darabja hat véka arany!
Az meg, persze, huszonnégy véka aranyat nem kapott a négy lóbőrért. A kereskedők így szóba se álltak vele.
Megmérgesedett iszonyúan nagy Kolozs,
hogy így megjáratták. Hazament, elővette a fejszét, indult tüstént,
hogy agyonüti majd kis Kolozst. De kis Kolozs élt a gyanúval. Éppen egy
boszorkány vénasszony kért tőle szállást, maga helyett fektette az
ágyába, ő meg lefeküdt a padra. Jön éjszaka nagy vigyázva a fejszével
nagy Kolozs, a sötétben belopózkodott kis Kolozs házába, kitapogatta,
hol van kis Kolozs ágya, nekihuzakodott, és - zumm! - agyonütötte a vén
boszorkányt, az ördög öreganyját.
Kis Kolozs reggel fölkelt, fölültette a
vén boszorkányt a kocsiba, hátul az ülésbe, befogott, és elhajtott vele
a másik városba. De mielőtt odaért volna, megállt egy kocsma előtt,
mert szomjazott. Bement a kocsmába, kért a kocsmárostól egy ital bort.
A kocsmáros adott neki. Azt mondta ekkor kis Kolozs:
- Vigyen az ükanyámnak is egy pohárral, de nagyokat kiáltson neki, mert nagyothall.
A kocsmáros kiviszi a pohár bort a vénasszonynak, s nagyot kiált:
- Itt van egy pohár bor: az ükunokája küldte.
De az asszony rá se hallgatott, mintha
nem is neki beszélnének. A kocsmáros még egyszer odanyújtotta a bort,
még egyszer kiáltott. Semmi válasz most sem. A kocsmáros erre úgy
megharagudott, hogy odavágta a poharat az asszony fejéhez. Az
öregasszony eldűlt az ülésben.
Kiugrott ebben a pillanatban kis Kolozs a kocsmából.
- Jaj! Mit csinált az ükanyámmal! Agyonütötte!
A kocsmáros nagyon megrémült,
könyörögni kezdett rögtön kis Kolozsnak, hogy ne mondja el senkinek a
tettet, ad inkább neki három véka aranyat!
Kis Kolozs gondolkodik egyet, s azt mondja:
- Nem bánom, de az ükanyámat temettesse el, hogy senki meg ne tudja a dolgot.
Azt mondja erre a kocsmáros:
- Van nekem jó nagy kertem, majd eltemetem én oda, csak maga se szóljon senkinek.
A kocsmáros ezután rögtön kimérte a
három véka aranyat. Kis Kolozs fordította vissza a kocsirudat, az
aranyat szépen hazavitte. És küldte a fiát ismét nagy Kolozshoz:
- Hozd el a felöntőt!
A gyermek vidáman elszaladt, mondja még vidámabban nagy Kolozsnak:
- Nagy Kolozs bácsi, édesapám kéreti, adja kölcsön a felöntőt!
- Mit akar apád azzal a felöntővel? - kérdezi nagy Kolozs.
- Eladott egy öregasszonyt a másik városban, hozott sok aranyat azt akarjuk megmérni.
Nagy Kolozs maga kapta föl a felöntőt, maga szaladt oda kis Kolozshoz. Együtt mérték meg az aranyat, hat felöntő lett.
Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozstól is:
- Hol vetted azt az aranyat?
Feleli erre kis Kolozs:
- A múlt éjjel agyonütöttél te nálunk egy vénasszonyt, az ükanyámat azt vittem el a másik városba, azért kaptam.
- Hát veszik ott a holt asszonyt? - kérdezi nagy Kolozs.
- Hogyne vennék - feleli kis Kolozs -, még kérdezték is többen hogy van-e még több.
Ennél sem kellett egyéb a lelketlen
nagy Kolozsnak, hazaszaladt, fejbe vágta az öreganyját, beletette egy
talicskába, áttolta egy másik városba s kezdi teli torokkal kínálni:
- Holtasszonyt vegyenek! Holtasszonyt vegyenek!
A rendőrök persze mindjárt közrekapták s kérdik:
- Micsoda holtasszony ez?
- Fejbevágtam az öreganyámat - feleli büszkén nagy Kolozs -, az hoztam árulni.
A rendőrök összenéztek, megkötözték nagy Kolozst, bevetették egy sötét dutyiba, szerencsére az öregasszonyt megmentették.
Rettenetes bosszút esküdött nagy
Kolozs. Mikor nagy sokára kiszabadult s hazament, fölvett nyomban egy
erős zsákot, s indult kis Kolozshoz hogy bosszúját megállja. Ahogy
meglátta kis Kolozst, elkapta, beletette a nagy zsákba, aztán zsákostul
fölvette a vállára, s vitte, hogy majd beleveti a Tiszába.
Ahogy a templom előtt haladt, a
templomban éppen akkor miséztek. Gondolt egyet nagy Kolozs. Kis Kolozst
letette a földre, ő maga meg bement, hogy ha már ilyen bűnt követ el,
mond egypár imát a saját lelkéért.
Közben odakint a zsákban kis Kolozs meg kiabálni kezdett:
- Jajjaj, visznek a mennyországba! Jajjaj, visznek a mennyországba!
Arra hajtott éppen egy öreg ősz ember
egy falka marhát, hallja, hogy mit kiabál valaki ebben a zsákban,
odament a zsákhoz, s azt mondja:
- Bár engem vinnének már, öcsém! Örömest odaadnám érte ezt a falka marhát!
Megszólal a zsák, azazhogy kis Kolozs a zsákban:
- Cseréljünk! Oldja ki kend a zsák száját, üljön helyettem a zsákba, én meg majd bekötöm!
Az öreg ősz ember kioldta a zsákot, kis Kolozs kijött. Az öreg beleállt a zsákba, kis Kolozs meg bekötötte, s azt mondta neki:
- Akármit beszélnek, maga csak ne szóljon!
Kis Kolozs ezzel a marhák mögé került,
elhajtotta. Az öreg hallgatott. Nagy Kolozs végül elvégezte az
imádságát a saját lelki üdvösségéért, kijött a templomból. Nekihajolt,
fölvette a zsákot a vállára, vitte a Tisza felé.
Mikor odaért, azt mondja:
- No, átkozott kis Kolozs! Végzünk végre egymással, nem csapsz be többet!
Azzal gurította le a zsákot a parton, a
víz felé! A zsák megakadt egy fűzfacsonkban. Az öregembernek semmi baja
se lett. De nagy Kolozs azt már nem látta, igyekezett hazafelé.
Amint kiér az országútra, majd földbe
gyökerezik a lába attól, amit lát. Azt látja, hogy kis Kolozs egy nagy
falka marhát hajt csöndesen, ugyancsak haza, a falujuk felé.
Nyelt egyet nagy Kolozs, és azt mondja kis Kolozsnak:
- Hol vetted, te kis Kolozs, mondd meg már, hol szerezted ezt a falka marhát?
Feleli erre nyugodtan kis Kolozs:
- Hol vettem volna? A Tisza fenekén, az alvilágon!
Csak meglepte megint nagy Kolozst a szerezhetnék:
- Van-e még ott?
Válaszol erre megint csak kis Kolozs:
- Hogyne volna! Hiszen én a rosszat, az utolját hajtottam el. Vannak ott még ennél is szebbnél szebbek.
Azt mondja erre nagy Kolozs:
- Egyre kérlek, öcsém. Tégy a zsákba, vigy oda, hajíts bele a vízbe! És segíts majd a marháimat terelni, mert én a javát hozom!
Feleli erre kis Kolozs:
- Hogy a vállamon odavigyelek, olyan jó
bolond már nem vagyok, de odavezetni odavezetlek; az már a te dolgod,
hogy ott mit csinálsz.
Azt mondja a végtelen kapzsiságában nagy Kolozs:
- Köszönöm! Gyerünk! Tudom én, mit csinálok!
S megindult, olyan sietve, hogy kis Kolozs alig tudott nyomán haladni. És ahogy a Tisza partjára ért - zsupsz! - bele a vízbe.
Így szabadult meg kis Kolozs végre nagy
Kolozstól. Így élt aztán kis Kolozs boldogan a maga szerzeményében, a
maga jó esze szerint.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon
egy muzsikaszerető öreg király. Építtetett az olyan palotát, hogy még a
fala is alabástromból volt. Vagyis olyan szép volt az a palota, hogy
aki elment mellette, meg nem állhatta, vagy csak nehezen, hogy meg ne
nézze, minél közelebbről, s meg ne tapogassa.
A király meg nagyon, de nagyon féltette
a palotáját. Éjjel-nappal egy katonával őriztette, hogy a palota szép
fehér falát valaki be ne találja piszkolni.
Áll, álldogál a katona a ház előtt egy
téli éjszaka is. Gyönyörű holdas éjszaka volt, de nagyon-nagyon hideg
volt. Elgondolta hát ugyancsak magában a szegény katona, hogy de jó is
ezeknek a nagy uraknak! Míg a szegény ember kívül fagyoskodik, ők a
meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe se fér a kinti rossz
világ. De hát mit csinálhat az olyan szegény ember, mint ő is? Ha neki
az ura, a király azt mondja, ide álljon a hidegbe, hát ide áll.
Néha összedörgölte a kezét, mert fázott
a szegény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony
az, mintha meg sem tette volna. A holdvilág sütött szépen, a hó meg
csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Elgondolta most a katona
megint, hogyha a király volna itt az őr, ő maga meg a király, akkor
bizony ő aludna a jó helyen, s helyette a király sopánkodna az időre.
De hát az sem volna igazság, mert akkor meg őt átkoznák. Nem jó sor ez,
akárhogy, akármint!... Avval járkált tovább. A hold meg ahogy rásütött
a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.
Gondolt egyet a katona azután is. Egy nagyot mégpedig.
Tudja meg azért egyszer már mindenki,
hogy mi a szegény ember baja! Elővett egy darab szenet, s írta nagy
betűkkel a ház falára ezt, hogy:
Akinek pénze van, az mindent megtehet,
Akinek pénze nincs, semmire se mehet!
Mert úgy belefeledkezett ebbe a
gondolatba, hogy nem jutott az eszébe hisz ő épp arra van odarendelve,
hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám most meg ő piszkolta be!
Reggel mentek most is már korán a
vizitálók, hogy lássák, nem történt-e valami. Meglátták a falon az
írást. Mindjárt elővették persze a katonát: ki tette? Ő, szegény - mit
tehetett? Vállalta, hogy ő írta be a falat. Miért? Mert igazán azt
hiszi, hogy a pénz minden.
Viszik a király elé. Mondja neki a király:
- Egyszóval neked csak a pénz hiányzik?
Feleli bátran most már a katona:
- Az, fölséges uram!
- Akkor meghalsz! - mondja erre a király.
De a királylánynak nagyon megtetszett az egyenes válasz, meg maga a katona is. Kegyelmet könyörgött neki.
- Jó - mondta a király. - Én nem bántom. De majd magától a pénztől kap leckét a szemtelenségéért!
Volt a királynak a palota mellett egy
nagy kertje, oda sarkallt a város szélére. A király büntetésből annak a
kertnek a végébe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kőkerítés alá.
És amiért arra panaszkodott hogy neki semmi pénze nincsen, adott neki
oda temérdek pénzt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát,
most már megvan mindene!
A királylány most még jobban elszomorodott. Mit tegyen?
Volt a városban egy aranymíves. A lány
attól kért tanácsot. Az aranymíves szegény volt. Éjszaka elment oda,
ahol a katona volt befalazva. Lyukat fúrt a kőkerítés falán, s beszólt
a katonának, hogy adjon neki a pénzből, az aranyból meg az ezüstből, ő
majd visz érte neki mindennap ételt. A katona beleegyezett. De a lány
csak tovább tanakodott, hogyan engesztelhetné meg az apját. Végre
rájött.
Az aranymívessel egy szálig mind
elhordatta a kincset. A befalazott katona így nem halt éhen, sőt
egészen tűrhető sora volt. Az aranymíves meg otthon - mert nagyon ügyes
ember volt - a sok aranyból s ezüstből egy kecskét csinált. Mégpedig
olyant, hogy belül üres volt, egy ember bele tudott ülni. Ráadásul a
kecske olyan szépen tudott muzsikálni, hogy ha azt valaki meghallotta,
minden baját elfelejtette, és csak azt a muzsikát hallgatta. Mikor a
mester készen volt vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a
kert végén, s odaadta neki, hogy ha megunja magát, muzsikáljon vele. De
főleg akkor muzsikáltasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit
hallja.
Muzsikálgatott is a zenélő kecskével a
katona, mulatott hébe-hóba, ha megunta magát. S még inkább akkor, ha a
kertben, ahova csak a királynak volt bejárása, lépteket hallott.
Egyszer a király, ahogy sétálgatott a
kertjében, épp arra talált járkálni, amerre a katona be volt falazva.
Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó jönne valahonnan. Mi
lehet az; s honnan? Nézegetett a király erre is, arra is, de csak nem
tudta kitapasztalni, honnan jön a szép zene.
Másnap a lányával meg a miniszterével
ment ki a kertbe. A katonának ott lent a föld alatt, a kamrában épp
jókedve lehetett, mert ugyancsak megzendítette a kecskét.
- No, most már ki kell tudnom, honnan
jön és mi ez! - mondta a király. Nézte a helyet, de az régen kiment az
eszéből, hogy volt valaha egy katonája, akit éppen ide falaztatott be,
azért, amiért a palotát befirkálta. Mégis kőmíveslegényeket hívatott,
felásatta a földet, ahonnan a múzsikaszót hallotta.
Ástak a legények, ástak, egyszer csak ráakadtak a gödörre, aztán a föld alatti kamrára, ahova a katonát valaha betették.
De a kamrában most nem volt egyéb egy
ezüstkecskénél. Abból dőlt még akkor is a nóta, amikor kiemelték, de
úgy, mint az eső az esőzsákból.
Fogta a király a zenélő kecskét,
bevitte a szobájába. Nézegették elölről is, hátulról is, de csak nem
tudták, miképp s hol szólhat benne az a gyönyörűséges muzsika. Nagy
keresés, toprongás után vette észre a király, hogy a kecske hasán egy
helyen kulcslyuk van. Próbálták nyitogatni, de nem volt hozzá kulcsuk.
Elhívatták a város aranymíveseit, de azok se tudtak vele boldogulni.
Utoljára ahhoz az aranymíveshez küldtek, aki a kecskét csinálta. Az
aztán kinyitotta, amikor ráparancsoltak.
De a király csak akkor nézett nagyot, amikor a kinyitott kecskéből egy katona lépett elő.
- Ki vagy? - kiáltott rá a király.
A katona rögtön vigyázzba vágta magát.
- Felséges uram, én vagyok az, akit
ezelőtt régen felséged befalaztatott, mert a palota falára azt írtam,
hogy a pénz minden. Nem volt igazam.
A király kezet fogott vele.
- Hát mi ér annál is többet? - kérdezte a király.
A katona megnézte a király mellett az aranymívest, aki neki enni hordott, s azt felelte:
- Másodszor az, ha az embert megsegítik!
- És először? - kérdezte a király csodálkozva a furcsa válaszon.
A katona szeme most a királykisasszonyon állapodott meg. Ezt felelte:
- Először, ha az embert szívvel megszeretik.
A királykisasszony nagyot pirult, de a
király annál nagyobbat nevetett a katona talpraesettségén. Most
értette csak meg, mi történt. Gondolt ő is erre egy okosat.
Azt gondolta, hogy azon nyomban a
katonának adja feleségül a lányát. Rögtön meg is tartották a
lakodalmat. Muzsikusokat nem kellett hívni, az ezüstkecske muzsikált,
három nap, három éjjel, de még azután is egy délelőtt.
Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik lányka volt, a kisebbik pedig fiúcska.
A lányka táltos volt, csodahatalommal született anélkül, hogy tudott volna róla.
Mikor a gyermekek megnőttek, elmentek,
mivel szegények voltak, kéregetni az utcára. Bevetemedtek egy
özvegyasszonyhoz. Azt mondja az a lánykának:
- Lányka, mondd meg édesapádnak, hogy ha elvesz, akkor titeket tejbe-vajba fürösztlek.
S még ad egy-egy szelet kenyeret. A lányocska és a fiúcska mondják az édesapjuknak:
- Édesapó, azt mondja az özvegyasszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor minket tejbe-vajba füröszt.
Avval azt mondta az édesapa a lánykának:
- No, lányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.
El is ment másnap, feleségül vette. Az
asszony két hétig tejben-vajban fürösztötte a lánykát és a legénykét,
két hét múlva azt mondta az urának:
- Hogyha a gyermekeidet el nem pusztítod, akkor elmegyek innen.
A szegény ember mit csináljon, befogta
a két tehénkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre,
elvitte őket az erdőbe. Ott kalibát csinált, a kalibába behelyezte
őket, s azt mondta a lánynak:
- No, lányom, mikor visszatérek, akkor hazaviszlek. Megyek, hogy rakjak egy szekér fát.
A lányka táltos volt, tudta, hogy mit
akar az apja vele. Az apja pedig levette a szekérről a fejszét,
megrakta a szekerét, és elindult hazafelé. S amint ment hazafelé, a
fejsze fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hadd gondolják azt a
lánykáék, hogy csak a fát készíti a szekérre. Hanem elment haza,
otthagyta a gyermekeket az erdőben, a kalibában.
A lánykáéknak pedig ott telt sok idejük
a kalibában. Egy nyári napon kiment az erdőbe a lányka, hát az erdő
közepén volt egy szép kaszálócska. Olyan szép volt, hogy a napra inkább
lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.
Egyszer kimegy a királyfiú az erdőbe vadászni. Amint vadászgat az a királyfi az erdőben, hát ráakad a kaszálócskára.
A királyfiú meglátta a szép helyet,
látta, hogy van ott elég sok széna, azt számította, hogy abból a
szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizony, mikor
odamegyen, megijed, hogy milyen szép fiút s lányt lát ott. Nagyon
megtetszettek a királyfiúnak.
Azt mondja a királyfiú a lánynak:
- Eljössz hozzám feleségül?
Azt mondja a lány a királyfiúnak:
- Hogy menjek én magához feleségül? Nem hagyhatom itt az öcsémet!
Azzal elővesz egy fésűt, megfésülködik.
Olyan két szép virágot fésül ki a fejéből a lány, hogy a napra inkább
lehetett nézni, de arra a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:
- Ezt a két szép virágot magának adom.
Vigye haza az édesanyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha
holnap jönnek értem, akkor elmegyek én is.
Hazamegy a királyfiú a két szép
virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy lánnyal az erdőben, és
a lány küldötte neki ezt a virágot hogy tegye pohárba, vízbe, és tegye
fel az ablakba. Elbeszélte az édesanyjának, hogy holnap ő elveszi a
lányt feleségül. S azonnal nem bánta az anyja. Gondolta, jó lesz neki a
lány menyének.
De hogy szavam ne felejtsem, a
királyfiúnak egy boszorkányné lánya volt a jegyese. Mikor másnap
elmentek a szegény lány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné
a lányával. Elmentek a szegény lányhoz felteszik a kocsiba a lányt és
az öccsét is, és visszatérnek hazafelé. Amikor az erdőszélbe érnek,
akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit
sem tudott. Elment a kisfiú mellett, s a szegény lányt levette a
kocsiból. Levetkőztette, az ő lányának a ruháját feladta a szegény
lányra, és a szegény lánynak a két szemét kivette, és - a közelben volt
egy nádas - a nádhoz kötötte. A boszorkányné a lányát a királyfiú mellé
ültette, a szegény pedig ottmaradt a nádasban.
Visszament a boszorkányné a kocsihoz,
és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig összehívták nagy
vendégségre a hercegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.
De nagyon búsult a királyfiú másnap
reggelre kelve. Hogy a királykisasszony megfésülködött, nem virágot
fésült, hanem tetűt. Gondolta magában: mi baja ennek? Búsult nagyon.
Éppen a nádas mellett volt egy tó. Egy
öreg halász odajárt halacskát halászgatni. Történt egyszer, hogy amint
ott halászgat, a szegény lány a hajától megkötve eljajdulja magát. Az
öreg halász meghallotta a jajdulást. Azt kiáltja vissza:
- Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, akkor felkereslek!
Meghallotta a szegény leány, s még
egyszer feljajdult. Odamegy a szegény halász, feloldja a hajától
fogvást, s elviszi magához, az ő szegény házába.
Egyszer azt mondja a szegény lány,
adjanak neki egy fésűt. S megfésülködik a szegény lány, olyan két szép
virágot fésült ki a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nézni, de
erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öregembernek:
- Öregapó, vigye el ezt a két szál
virágot a városba; adnak a két szál virágért három-négy szekér aranyat.
De kend ne adja azért a háromnégy szekér aranyért, hanem mondja azt,
hogy: "A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki
bal szemet ad, annak adom a virágot."
Azzal elindult az öregember a városba.
Amint megyen a városba, ígérnek a két szép szál virágért négy-öt szekér
aranyat. De az öregember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja:
- A báránykám az erdőben járt, s a bal szemét kiütötte; aki neki bal szemet ad, annak adom a virágot.
Erre elért éppen a király kapujába.
Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s
beszalad, azt mondja a lányának:
- Te, lányom! Urad úgysincs itthon,
menj, vedd meg azt a két szál virágot. Mikor hazajön, nagyon örvend
annak a két virágnak, azt gondolja, a fejedből fésülted.
Kimegy a királykisasszony, s ígér
öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öregember nem akarja.
Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt, s kiütötte a bal szemét.
Aki neki szemet ad, annak adja a virágot.
Azzal azt mondja a boszorkányné a lányának:
- Menj, te, lányom, hozd ki a kemence mögül a bal szemét annak a lánynak, akinek az erdőben kivettük a szemét.
Bemegy a boszorkányné leánya, és
kihozza a bal szemét annak a lánynak, odaadja az öregembernek, az
öregember pedig odaadja a virágot, és elmegy haza. Ahogy haza ér,
odaadja a szemet a lánynak. A lány pedig korán reggel felkelt, kiment,
harmatcseppel megmosta, s feltette a szemét, hát hétszerte szebben
látott, mint azelőtt.
- No - azt mondja a lány -, most egyik szemem helyrejött, most jókedvem van.
Jókedvében tépett két szál virágot, de
ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mint a másik, amelyet
fejéből fésült. És azt mondta az öregembernek, hogy vigye el azt is a
városba. Ígérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja,
hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt, s a jobb szemét
kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a virágot.
No hát ígértek tizenegy-tizenkét szekér
aranyat azért a két szál virágért a városban, de az öregember nem
akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt, s a
jobb szemét kiütötte, s aki neki jobb szemet ad, annak adja a két szál
virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a
királykisasszony, hogy milyen két szál virágot árulnak. Megállítja az
öregembert a királykisasszony, azt mondja neki:
- No, öregember, add nekem a virágot.
Azt mondja az öregember:
- Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.
Azzal beszalad a királykisasszony, s
kihozza a jobb szemet a kemence mögül, s odaadja az öregembernek, az
öregember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmegy haza, s
odaadja a lánynak a szemet. Ahogy odaadja a lánynak, a lány jókor
reggel felkel, kimegy, helyreteszi a szemet, harmatcseppel megmosdik, a
szemet megmossa, hát hétszerte szebben lát, mint a másikkal. S azt
mondja az öregembernek:
- Eddig, nagyapó, nagyanyó, szívesen
gondomat viselték, már most gyűjtsék össze minden edényüket, hozzák be
a ház közepére, s rakják egy rakásra.
Mikor behordták minden edényüket, akkor azt mondja a lány:
- No, öregapó, ne szégyellje magát, forduljon egyet előttem!
Az öregember nem szégyellte magát, egyet fordult előtte, hát tizenhat éves fiú lett belőle.
Azt mondja az öregasszonynak is:
- No, anyó, ne szégyellje, forduljon kend is egyet!
Az öregasszony is fordult egyet, hát
tizennégy esztendős lány lett belőle. Akkor elővett egy fésűt, s azokat
az edényeket, amelyeket behordtak a ház közepére, mind telefésülte
arannyal. Akkor azt mondja az öregembernek s az öregasszonynak:
- No, nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmegyek.
Azzal elbúcsúzott tőlük, elindult a városba. Amint megy a városba elér a király kapujához a lány. Azt mondja a szakácsné neki:
- Hé, lány, hová mész?
Azt mondja a lány:
- Én elszegődnék, ha valami helyet kapnék.
Bemegy a szakácsné, s megjelenti a
királyfiúnak, hogy egy lány van kint a kapunál, és jó volna
mosólánynak. Kimegy a királyfiú, s megfogadja a lányt a szakácsnénak
segítségére.
Ott ült vagy három hétig. Három hét múlva, egy vasárnap azt mondja a szakácsnénak:
- Szakácsné, legyen olyan szíves, engedje meg, hogy én is csináljak egy palacsintát.
A szakácsné megengedte. Ő is csinált
egy palacsintát, azt a gyűrűt pedig, amelyiket a királyfiú az erdőben
adott neki, amikor a két szál virágot kapta tőle, betette a
palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor éppen a királyfiú elébe
került. A királyfi, amint ette, hát beleharapott a gyűrűbe. Kiveszi a
gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű kié. Felkel egyszeriben az asztaltól, s
kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:
- Hej, ki csinálta a palacsintát?
A szakácsné azt mondja, hogy más senki,
csak ő. De mégis kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné
megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy
palacsintát. Odamegy a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta-e a
palacsintát. Azt mondja a szolgáló ő nem. Bizony a királyfi egy pofont
ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkacagta magát, s jókedvében
lépett előtte. Hát a nyoma után két szép szál virág lett, amilyet a
királyfi sohasem látott.
Mindjárt megismerte a királyfi, hogy az
az ő kedvese. Azonnal karon fogta, felvitte az asztalhoz, és az asztal
mellé ültette. Aztán pedig lekötötte a boszorkánynét és a lányát, és
kivallatta őket, hogy hová tették a lánynak az öccsét. A boszorkányné
és a lánya berakták a szegény lánynak az öccsét a kőfalba. És a
királyfi kivette onnan, őket meg betette egy nagy-nagy hordóba, a nagy
hordót kerekedeskereken hosszú szeggel megverték, s kivitték egy nagy
hegyre, onnan leeresztették, mind ízzé-porrá törték. A királyfi a lányt
elvette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak máig is lakodalmaznak, ha
meg nem haltak.
